Gyakran lehet olvasni az interneten, főként a kommentek között, hogy a Holokauszt – Trianonnal ellentétben – nem a magyarság tragédiája. Ehhez kapcsolódik az áldozati versengés, tehát az, hogy ki szenvedett többet, melyik tragédia volt a súlyosabb, mire kell jobban emlékezni, és még sorolhatnám. Erre különféle válaszokat lehet találni az interneten. Az enyém úgy összegezhető, hogy a magyarság múltjában, akár csak a XX. században, sokféle tragédia volt, ami eltérő mértékben ugyan, de sokakat érintett. Ezeket össze lehet hasonlítani bizonyos keretek között, de egymás ellen kijátszani nem kellene, mert ez csak a már „távcsővel” sem látható távolba tolja a „közös” emlékezet kialakításának esélyét [1].
E bejegyzésben egy példát szeretnék említeni a fenti probléma kapcsán. Klein Mária naplójából vett idézetekkel jelezném, hogy miért problematikus ez a gondolkodásmód, elsősorban az első mondatban jelzett kijelentésre koncentrálva [2]. Ez az egy példa, jól tudom, hogy csak a fenti probléma felvetésére elegendő, ennek részletes áttekintésére nem. A blog azonban ezt gond nélkül elbírja.
Klein Mária 1929 októberében született egy neológ családban. 1944 őszén lett 15 éves. A német megszállás időszakáról szóló több naplóbejegyzésében a saját identitásával foglalkozik, arra akar választ adni magának, hogy ki is ő. Nem érti, hogy miért vannak szembeállítva a magyarok és a zsidók. Március 28-án a következőket írta:
„Nem értem az egészet. Én mindig magyar voltam. Az is vagyok. Hát zsidónak lenni, az nem csak egy vallás? Az egyik magyar zsidó, a másik katolikus vagy evangélikus. Nem?” [3]
Magyarságának igazolása érdekében leírta, hogy 1941. december 6-án, az iskolai ünnepségen saját – a kormányzót méltató – költeményét szavalta el.
„Decembernek hatodika
Jó kormányzónk nevenapja.
Nagyon szereti a népét
Megőrzi annak békéjét.
Templomunkban leborulunk
Istenünkhöz fohászkodunk,
Imánk hallgatják az Égben,
Horthy Miklós, éljen, éljen!!!” [4]
Horthyról tehát pozitív volt a véleménye, nem kapcsolta össze a személyét a zsidóellenes intézkedésekkel, a zsidótörvényekkel [5]. Ennek oka minden bizonnyal az volt, hogy a hivatalos Horthy-képnek nem volt markáns antiszemita tartalma, az antiszemita üzenetek csak periférikus szerepet töltöttek be ebben. Mária ebben a közegben szocializálódott, így rá mindez – naplója szerint – sikeresen hatott. Saját magát tehát magyarnak tartotta, aki izraelita vallású. Kilenc éves korában már hatályban volt az első zsidótörvény, majd egymást követték az újabbak, és ő ennek ellenére mégis büszkén írta naplójában 1944-ben, hogy „mindig magyar voltam”. Az ő tragédiája tehát magyar tragédia, mert ő azonosította saját magát azzal a közösséggel, amelyben sokan nem tekintették őt a nemzet részének.
„A másik kérdés, amit nem értek, hogy most akkor én mi vagyok? Zsidó vagyok, vagy magyar vagyok? Vagy zsidó vallású magyar? És miért baj ez?” [6]
Április 17-én arról írt, hogy az első bécsi döntéskor a Felvidéken élő rokonai mennyire „örültek”, hogy „újra magyarok lehetnek” [7]. Őket 1944 tavaszán deportálták. Mária Budapesten élő családja október 10-én keresztelkedett ki, vette fel a református hitet. A keresztelőre a Szabadság-téri református templomban került sor. A katolikusoknál ugyanis ez sokáig tartott volna, de „a reformátusok nagyon rendesek voltak, ők mindenkit befogadnak” [8]. Mária családját decemberben deportálták. Csak ő élte túl a családjából a Holokausztot.
***
[1] A „közös” szót azért tettem idézőjelbe, mert nem tartom valószínűnek, hogy a XX. századról belátható időn belül, de talán később sem, kialakul majd valamiféle társadalmi konszenzus.
[2] Ezzel kapcsolatban hívnám fel a figyelmet Kunt Gergely PhD disszertációjára, amit ebben az évben védett meg az Eötvös Loránd Tudományegyetemen (címe: A kultuszteremtés társadalomtörténete. Szocializáció, előítélet, politikai propaganda a kamasznaplók tükrében 1938-1956.).
[3] Sárdi Mária: Pokoli karácsony. Budapest, 1994. 26.
[4] Uo.
[5] Horthy antiszemitizmusához lásd az itt olvasható tanulmányomat.
[6] Sárdi: 27.
[7] Uo. 31.
[8] Uo. 36.
